Mit jelent valójában vadon élő elefántok mellett élni? Megtanulhatják-e az elefántok kijátszani az emberek riasztóeszközeit? Mi történik, amikor egy évek óta működő védekezési módszert néhány hónap alatt tesz próbára egy súlyos aszály? Dr. Lucy King, a Save the Elephants és az Elephant Crisis Fund együttélésért felelős igazgatója közel két évtizednyi tapasztalatról, a méhkaptárkerítések lehetőségeiről és korlátairól, valamint az ember–elefánt konfliktus sokszor háttérbe szoruló emberi oldaláról válaszolt kérdéseinkre.
Méhkaptárkerítés egy kenyai termőföld körül. Az egymáshoz kapcsolt kaptárak az elefántok méhekkel szembeni természetes óvatosságát használják ki a termés védelmére. Fotó: Lucy King / Save the Elephants
Az elefántokat távolról könnyű a vadon lenyűgöző képviselőiként és a természetvédelem szimbólumaiként látni. Egészen más azonban azoknak az embereknek a nézőpontja, akik ugyanazon a tájon élnek velük, és akiknek egyetlen éjszaka alatt akár egy teljes szezon termése is veszélybe kerülhet.
Az ember és az elefánt együttélése ezért jóval összetettebb kérdés annál, mint hogy miként lehet távol tartani az állatokat egy termőföldtől.
Dr. Lucy E. King 2006-ban kezdte kutatásait a Save the Elephants szervezetnél. Ma a Save the Elephants és az Elephant Crisis Fund Coexistence Directora, vagyis az ember–elefánt együttéléssel foglalkozó programok igazgatója.
Munkásságának egyik legismertebb területe annak kutatása, hogyan használható fel az elefántok méhekkel szembeni természetes óvatossága a termőföldek békés védelmére. Kutatásai hozzájárultak a méhkaptárkerítés módszerének tudományos teszteléséhez és gyakorlati alkalmazásához, amely egyszerre szolgálhat elefántriasztóként és jövedelemforrásként a helyi gazdák számára.
A kenyai Sagallában végzett munkája nyomán létrejött kutatási központ ma az ember–elefánt együttélés megoldásainak vizsgálatával és oktatásával foglalkozik, a méhkaptárkerítések használata pedig Kenyán túl több afrikai és ázsiai országban is elterjedt.
Közel két évtizedes munkája során azonban King kutatásai messze túlmutattak egyetlen riasztási módszeren. Az elefántok viselkedése mellett azt is vizsgálja, hogyan befolyásolja az együttélést az aszály, az éghajlatváltozás, a területhasználat és a helyi közösségek megélhetése.
Öt kérdésben arra kértük, hogy saját kutatási és terepi tapasztalatain keresztül mutassa meg, mit jelent valójában együtt élni a világ legnagyobb szárazföldi emlőseivel.
„Ma már alapvetően a szegénység és az élelmezési ellenálló képesség kérdésének látom”
Pajor Krisztián: Közel két évtizede tanulmányozod az ember–elefánt konfliktust. Mi az, amit a munkád kezdetén még másképpen gondoltál az együttélésről, mint ahogyan ma magyaráznád? Volt olyan konkrét tapasztalatod elefántokkal vagy helyi közösségekkel, amely megváltoztatta a gondolkodásodat?
Dr. Lucy King:
Amikor 2006-ban elkezdtem a kutatásaimat a Save the Elephants szervezetnél, úgy gondoltam, hogy az ember–elefánt együttélés nagyrészt technikai kérdés, amelyet alapvető kutatási kérdéseinken keresztül kell megoldanunk: hogyan reagálnak az elefántok a fenyegetésekre, és hogyan osztozhat ugyanazon a tájon két, nagy területigényű faj?
A dél-kenyai Tsavót 2016–17-ben sújtó aszály megváltoztatta azt a nézetemet, hogy minden megoldás pusztán technikai jellegű.
Bár a méhkaptárkerítéseink az aszály előtt nagyon jól működtek, ezután végignéztem, ahogy több száz egészséges, méhekkel teli kaptár – a sagallai méhkaptárkerítés-projektünk gerince – néhány hónapon belül kiürült, ahogy a méhek a hőség és a virágos táplálékforrások hiánya miatt elhagyták őket.
Eközben több száz éhes elefánt hatolt be a faluba, messzebbre, mint ahogyan azt korábban valaha láttam. Egy alkalommal egészen a saját sátramig jöttek a Save the Elephants Kutatóközpontban.
Világossá vált számomra, hogy a megfelelő elefántriasztó módszer vagy akadály megtervezése a könnyebbik rész – és ez nagyrészt az állat biológiájának megfelelő megértésén alapulhat –, a valódi együttélés azonban azon áll vagy bukik, hogy egy háztartás képes-e túlélni egy társadalmi vagy gazdasági megrázkódtatást, illetve egy rossz éghajlati évet.
Az élelem, a víz, az egészség és az iskoláztatás költségei létfontosságú tényezők, amelyek minden család figyelmének középpontjában állnak. Ha pedig egy elefánt egy „rossz évben” elpusztítja a termést, akkor az elefántot a családot érő valamennyi társadalmi-gazdasági nehézségért is hibáztathatják.
Az elefántokról kialakuló negatív vélemény pedig elmélyülhet, és hosszú távon akadályozhatja az együttélést.
Ma az ember–elefánt konfliktust alapvetően a szegénység és az élelmezési ellenálló képesség kérdéseként írnám le, nem pusztán az elefántok viselkedésének problémájaként.
Mi az a méhkaptárkerítés?
A méhkaptárkerítés egymáshoz kapcsolt kaptárakból álló védelmi rendszer, amely az elefántok méhekkel szembeni természetes óvatosságát használja ki: ha az állat hozzáér a kerítést összekötő vezetékhez, a kaptárak megmozdulnak, a méhek pedig aktivizálódnak. A módszer nemcsak a termőföldek elefántbarát védelmét segítheti, hanem a méztermelés révén plusz bevételi lehetőséget is adhat a helyi gazdáknak.
Dr. Lucy King egy helyi közösségi taggal a kenyai Sagallában, az Elephants and Bees program egyik méhkaptárjánál. Fotó: Lama Kabani / Save the Elephants
Megtanulhatják az elefántok kijátszani az emberek riasztóeszközeit?
Pajor Krisztián: Az elefántok rendkívül intelligensek, és képesek tanulni a tapasztalataikból. Ahogy egyre szélesebb körben alkalmaznak olyan riasztó módszereket, mint a méhkaptárkerítések, fények és más eszközök, mennyire tartasz attól, hogy az elefántok idővel megtanulhatják leküzdeni vagy elkerülni ezeket? A sikeres együttélés folyamatos „fegyverkezési versennyé” válhat az emberi innováció és az elefántok tanulási képessége között?
Dr. Lucy King:
Az egyetlen ingerre épülő riasztóeszközöknél, például a fényeknél vagy zajoknál a hozzászokás veszélye valós – az elefántok elég intelligensek ahhoz, hogy megtanulják, egy inger nem jelent valódi fenyegetést, majd ezt követően figyelmen kívül hagyják.
Kifejezetten a méhkaptárkerítésekkel kapcsolatban lényegesen kevésbé aggódom a hozzászokás miatt, és ezt közvetlenül is teszteltük.
Több éven keresztül végeztünk lejátszási kísérleteket felzaklatott méhek rögzített hangjaival annak vizsgálatára, hogy az elefántok megtanulják-e, hogy maga a hang nem jelent valódi fenyegetést – és megtanulták, körülbelül öt lejátszás után.
Ez valami fontosat erősített meg: egy hangfelvétel és egy valódi csípés teljesen különböző problémát jelent.
A valódi méhekkel szembeni ellenérzés nem olyan tanult viselkedés, amely az ismételt találkozások hatására eltűnik. Ez a fájdalom elkerüléséről szól, és ez a reakció a dél-kenyai Sagallában található kutatási területünkön végzett 15 éves megfigyelés során is fennmaradt.
Abban viszont egyetértek, hogy a hozzászokás lehetséges azoknál az eszközöknél, amelyek kizárólag az újdonságra építenek.
Ezért javasoljuk több, elefántbarát riasztási módszer kombinálását minden helyszínen, hogy mindig legyen egy második, néha pedig akár egy harmadik védelmi vonal is.
Átfogóan nézve azonban a területhasználat tervezését és a különböző tevékenységek megfelelő zónákba rendezését kell annak a keretrendszernek tekintenünk, amelybe minden más, együttélést elősegítő beavatkozásnak illeszkednie kell – nem pedig valamely egyetlen eszközt.
Ki viseli valójában az elefántokkal való együttélés költségeit?
Pajor Krisztián: Az emberek világszerte gyakran rendkívüli, intelligens és érzelmileg összetett állatokként tekintenek az elefántokra, miközben a mellettük élő gazdák akár egyetlen éjszaka alatt elveszíthetik egy teljes szezon termését. Szerinted a természetvédelem néha nem tulajdonít elég súlyt azoknak az embereknek, akik ténylegesen viselik az elefántok mellett élés költségeit? Hogyan nézne ki egy valóban igazságos természetvédelmi modell ezeknek a közösségeknek?
Dr. Lucy King:
Igen, tapasztalataim szerint a természetvédelem túl gyakran alulértékeli azokat az embereket, akik nap mint nap viselik az elefántok mellett élés költségeit.
A dél-kenyai Sagallában az egyik legelkötelezettebb, méhkaptárkerítést használó gazdánk az első mézértékesítéséből származó bevételét – mindössze 36 dollárt – elhunyt férje sírkövére költötte, majd éveken keresztül folytatta a gazdálkodást álmatlan éjszakák és termésveszteségek közepette, amelyeket a legtöbb kívülálló nagyon nehezen viselne el, miközben minimális jövedelemből élt.
Egy valóban igazságos modell annak felismerésével kezdődik, hogy ami távolról nézve hobbinak vagy szerény bevételi forrásnak tűnhet, ezeknek a háztartásoknak valójában a túlélés egyik eszköze.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minden beavatkozásba valódi jövedelemszerzési lehetőséget kell beépíteni, a közösségeknek érdemi beleszólást kell biztosítani abba, hogyan tervezik meg és működtetik a programokat, és a gazdákat partnerként kell kezelni, nem pedig egy kívülről megtervezett projekt egyszerű kedvezményezettjeiként.
Elephant Friendly Honey a kenyai Tsavo térségéből. A méhkaptárkerítésekhez kapcsolódó méztermelés a termőföldek védelme mellett további bevételi lehetőséget is jelenthet a helyi gazdáknak. Fotó: Wynyard / Save the Elephants
Mi történik, amikor egy sikeres megoldás már nem elég?
Pajor Krisztián: Hosszú távú kutatásaid azt mutatták, hogy még az olyan sikeres megoldások is, mint a méhkaptárkerítések, kevésbé hatékonnyá válhatnak súlyos aszály és környezeti változások idején. Ahogy az éghajlatváltozás és az élőhelyek feldarabolódása fokozódik, szerinted lehetnek olyan területek, ahol a békés ember–elefánt együttélés végül rendkívül nehézzé – vagy akár lehetetlenné – válhat a területhasználat jelentős megváltoztatása nélkül?
Dr. Lucy King:
Projektmunkám során már három aszály nyomását is megtapasztaltam, és arra számítok, hogy az éghajlatváltozás és a csapadék kiszámíthatatlanságának hatása a jövőben fokozódni fog.
A 2016–17-es aszály során azok a méhkaptárkerítések, amelyek éveken keresztül védték a gazdaságokat, néhány hónapon belül elvesztették a méheiket. Ugyanekkor az elefántok éhsége felülírta szinte mindennel szembeni megszokott idegenkedésüket – beleértve a riasztó módszereket is –, és gyors növekedést láttunk a közösségek területére közvetlenül behatoló elefántok számában.
Az aszály nemcsak közvetlenül terheli az elefántokat – éppen abban a pillanatban fosztja meg hatékonyságuktól néhány legjobb eszközünket, amikor a konfliktus a legnagyobb valószínűséggel erősödik fel hirtelen.
Ha most nem történik komoly beruházás a területhasználat megtervezésébe és a vadon élő állatok számára fontos ökológiai folyosók összekapcsoltságának biztosításába, néhány kulcsfontosságú természetvédelmi területen elfogy a hely.
Idővel egyes elefántokat talán kerítésekkel kell majd elválasztani az emberektől azokon a helyeken, ahol az emberi települések sűrűsége miatt az együttélés már nem lehetséges.
Most van itt az ideje a cselekvésnek – a jelenleg rendelkezésünkre álló eszközök és bizonyítékok valóban megvalósíthatóvá teszik a célzott területhasználati tervezést, ha most befektetünk ebbe.
„Ez állandó. Minden éjszaka. Éveken keresztül.”
Pajor Krisztián: Ha elvihetnél valakit, aki még soha nem tapasztalta meg az ember–elefánt konfliktust, hogy egy hetet töltsön egy vadon élő elefántok mellett élő közösséggel, szerinted mi lepné meg leginkább? És mit szeretnél, ha az európai emberek jobban megértenének abból, milyen valójában elefántokkal közös tájon élni?
Dr. Lucy King:
Azt hiszem, a legtöbb látogatót az lepné meg leginkább, mennyire állandóvá válik a félelem – nem egyetlen drámai éjszakáról van szó, amikor attól félsz, hogy az elefántok betörhetnek a házadba vagy a gazdaságodba, hanem ez állandó, minden éjszaka, éveken keresztül.
Azt is szeretném, ha találkoznának olyan gazdákkal, mint a kenyai Sagalla egyik közösségi tagja, egy hetvenes éveiben járó férfi, aki a méheit az „askarijainak” – vagyis „őreinek” – nevezte, és lényegében azt mondta nekem, hogy életében először képes volt egyszerre jobban aludni éjszaka és egy hobbit – a méhészkedést – is élvezni, ahelyett, hogy egyszerűen csak megpróbálna túlélni a gazdaságából és a havi 20 dolláros nyugdíjából.
Azt szeretném, ha az emberek megértenék, hogy ez nem az elefántok kontra emberek története.
Ez a szegénység és a területhasználat kérdése, és azok a háztartások, amelyek nap mint nap megfizetik ezeknek a társadalmi-gazdasági kihívásoknak az árát, végső soron eldöntik, hogy lesz-e egyáltalán jövőjük az elefántoknak.
És nem kizárólag az afrikaiaknak kellene viselniük az együttélés költségeit – mindannyiunknak hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy erőforrásokat fektessünk az együttélés kihívásának kezelésébe, ha azt akarjuk, hogy ez a lenyűgöző szárazföldi emlős a következő évszázadban is fennmaradjon.
Bolygónk egészsége ettől függ.
Dr. Lucy King elefántok megfigyelése közben. Munkájának középpontjában az emberek és a vadon élő elefántok közötti együttélés lehetőségeinek kutatása áll. Fotó: Save the Elephants
Dr. Lucy E. King
MSc, DPhil
Coexistence Director
Save the Elephants & The Elephant Crisis Fund
Dr. Lucy King és a Save the Elephants ember–elefánt együttéléssel kapcsolatos kutatásairól és természetvédelmi munkájáról további információ található a szervezet hivatalos oldalán:
Az interjúról
Dr. Lucy E. King az interjú kérdéseire írásban válaszolt. Válaszait teljes terjedelmükben, rövidítés nélkül közöljük; a magyar szöveg az eredeti angol válaszok fordítása.