Főoldal

Tudományos neve Testudo hermanni, és a hüllők osztályán belül a teknősök rendjébe, ezen belül pedig a szárazföldi teknősfélék családjába tartozó faj.

Európa mediterrán vidékén elterjedt faj, tudományos nevét 1789.-ben első leírójától, Johann Friedrich Gmelintól kapta, aki német természettudós, botanikus, entomológus, herpetológus és a puhatestűek kutatója volt, és a francia természettudós, Jean-Frederic Hermann tiszteletére nevezte el hermanni-nak. 

A két alfajából ez a nominális alfaj, és ez Nyugat-Európában elterjedt, pontosabban Spanyolország keleti részein, a Spanyolországhoz tartozó Baleár-szigeteken, vagyis Mallorca, Ibiza és a többi, Franciaország déli részein és Korzika szigetén, Olaszország partvidékén Toszkánáig és az Olaszországhoz tartozó Szardínia és Szicília szigetein él.

A keleti alfaj, amelynek neve a Testudo hermanni boettgeri, és nevét Mojsvári Mojsisovics Ödön geológustól kapta 1889.-ben a német zoológus Oskar Boettger tiszteletére.

Ennek az elterjedési területe Görögország, Albánia, Észak-Makedónia, Bulgária, Törökország Európai oldala, Szerbia, Koszovó és Románia.

Újabban két további alfajt ugyanebbe az alfajba soroltak be, mivel nincs bizonyíték arra, hogy külön alfajként tekintsenek rájuk, ezek a Dalmáciai alfaj, a hercegovinensis, amely az Adriai tenger keleti partján, Horvátországtól Montenegróig honos, valamint a pelloponesica alfaj, amely a görögországi Peloponnészoszi-félszigeten honos.

Legészakibb elterjedési területe a horvátországi Isztriai-félsziget, valamint a Duna folyásánál a Vaskapu-szoros, így a Duna egyik oldalán a Galambóci vár, a másik oldalán pedig Lászlóvára őrzi az északi populációkat.

Érdekesség, hogy a tudomány görög teknős, azaz testudo graeca néven a mór teknőst ismeri, amely viszont a Földközi-tenger ellentétes részein található meg, kivéve néhány átfedési területet, amelyek között nem található meg Görögország, viszont a két fajt sokszor összetévesztik, mivel nagyon hasonlít egymásra.

A görög teknős hossza 12 és 23 centiméter között lehet. Páncélja ovális, mellvértje lapos, színe okkerságra, sötétebb foltokkal, de egyes egyedek esetében a mintázat teljesen hiányozhat.

Végtagjai ásásra fejlődtek, végükön hosszú karmok találhatók. A kifejlett nőstények a hímeknél nagyobbra nőnek.
Páncéljukat 60 csont összenövése alkotja.

Nappali életmódú, aktív állatok, jó a szaglásuk és a látásuk, és idejük nagy részét táplálkozással töltik.

Növényevő állatok, és annak ellenére, hogy sok helyen gyümölcsökkel etetik, ez nem megfelelő számukra, mivel a természetben inkább a nagy kálciumtartalmú növényeket fogyasztják, amikre szükségük van a páncéljuk miatt.

Igaz, hogy a vadon élő populációknak ez a védekezés szükségletei miatt van, erre pedig nincs szükség a fogságban levő példányoknál.

Ezek a növények leginkább a pillangóvirágúak családjába tartoznak. Ebbe a családba tartozik például a főzeléklencse, a lucerna, a borsó, vagy a veteménybab, vagyis a paszuly, vagy székelyesen fuszulyka.

Olaszországban van olyan populáció, amely a szúrós csodabogyót is fogyasztja, amelyet az emberi gyógyászatban gyógynövénynek tekintenek, ugyanakkor a görög teknősök megesznek olyan növényeket is, így a boglárkaféléket, amelyek az emlősök számára mérgező alkaloidokat tartalmaznak, és egy tanulmány szerint ezen növények méreganyagai segítenek a teknősöknek megszabadulni egyes parazitáktól.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🐢🦢Állatbemutató #155 | Görög teknős & bütykös hattyú - A lassú, a rút és az utolsó?

A vaddisznó az emlősök osztályának a párosujjú patások rendjébe, ezen belül pedig a disznófélék családjába és a Suinae, vagyis a Disznó alcsaládba tartozik.

Természetes elterjedési területe hatalmas, vagyis Európa teljes területe az északi sarkkörtől egészen Afikáig, Észak-Afrika legészakibb részei, sőt a Nílus környékén egészen Dél-Szudán északi részéig, Ázsiában az Orosz Föderáció déli területeitől egészen Óceániáig, keleten beleértve Japánt délen pedig Srí-Lankát és Indonézia több szigetét. 

Emellett betelepített vagy elvadult-visszavadult populációi élnek Észak-Amerikában az Egyesült Államok több államában, Dél-Amerikában pedig Brazília, Paraguay, Uruguay, Argentína és Chile területein, Új-Guinea teljes területén és Ausztrália Északi és Keleti területein.

Korábban még nagyobbak voltak az elterjedési területei, megtalálható volt Európa egészében, beleértve Skandináviát, Afrikában Marokkótól egészen Egyiptomig a Szaharától északra minden területen és az Arab Félsziget teljes területén is.

Dél-Amerikába 1900.-ban telepítették be vadászati céllal, mára viszont nagyon elterjedt.
Az Egyesült Államokban ugyancsak a XX. század elején telepítették be, de ott tisztavérű populációi valószínűleg nem léteznek, mivel keveredett az elszabadult házisertésekkel, amelyeket az európaiak önmagukkal együtt telepítettek be az utóbbi néhány évszázadban.

Ilyen kevert, visszavadult populációk élnek Új-Zélandon, Új-Guineában, Ausztráliában, a túloldalon pedig Trinidadon és Puerto Ricoban is, és ezekre a helyekre már több száz évvel ezelőtt kerültek, viszont Hawain is vannak ilyen populációk, amelyekről azt mondják, hogy még 1 000 évvel ezelőtt kerültek oda, amikor a polinéziaiak betelepültek a szigetekre.

A tudomány számára Sus scrofa néven az 1758.-ban megjelent Systema Naturae X. kiadásában írta le előszőr Carl von Linné azaz Linnaeus.

Alfajainak száma 24 vagy 16, attól függ, milyen rendszerezést nézünk.

Habár van olyan rendszerezés is, amely szerint csak 4 alfaját ismerik el.

Eszerint a nominális alfaj Európában és Északnyugat-Afrikában honos, a cristatus alfaj Közép-Ázsiában és Indiában él, az ussuricus Észak-Ázsiában és Japánban, a vittatus pedig Indonéziában.

Na de ez vitatott, az előző 24 alfajos rendszerezés szerint a számunkra érdekesebbek a következők:

Előszőr is a nominális alfaj, az európai vaddisznó, amely hű a nevéhez, vagyis Európa nagy részén ez az alfaj él, azaz Franciaországtól Oroszországig terjed és ez a legelterjedtebb vaddisznó.

Magyarországon a Dunántúlon, az Északi-középhegységben és a Pilisben vannak a legnagyobb populációi, de gyakran előfordul az Alföldön is.

Ami érdekesség, hogy ebből származtatják a magyar jellegű sertéseket, a szalontait, a bakonyit és a mangalicát.

A házi sertést, vagyis az angol disznót amúgy 1777.-ben írta le a német biológus, a német állatorvostan úttörője, Johann Christian Polycarp Erxleben.

Számunkra egy másik érdekesebb alfaj a kaukázusi vaddisznó, amelynek az elterjedési területe a Kaukázus régió, a Kaszpi-tenger környéke, Anatólia és Irán északi része, Ukrajna, a Balkán-félsziget, Románia és Magyarország.
Vagyis a Kárpát medencében is honos, és a tudományos neve pedig Sus scrofa attila, és 1912.-ben írta le a brit zoológus Michael Rogers Oldfield Thomas.

Ez az alfaj nagyobb és világosabb, mint a nominális alfaj, és Románia néhai diktátorának, Ceausescunak, a medve mellett, ez az egyik kedvenc vadászzsákmánya volt.

Megjegyzem, habár mi kaukázusi vaddisznónak nevezzük, az angolok Kárpáti vaddisznónak, vagyis angolul Carpathian Wild Boar, lengyelül pedig a neve dzik huński, vagyis hun vaddisznó.

A 24-ből a kis-ázsiait, a korzikait és az Egyiptom-Szudán területén élt szennár-disznót mára már valószínűleg teljesen kiirtották.

Az alábbi videóban további információkat találasz.

🐗Állatbemutató #154 | Vaddisznó - Mangalica, bakonyi, szalontai és Attila

A tatárantilop, vagy másnéven szajga a tülkösszarvúak családjába és az antilopformák alcsaládjába tartozik.

Ez az antilopfaj a Természetvédelmi Világszövetség besorolása szerint a súlyosan veszélyeztetett kategóriába volt besorolva egészen 2023.-ig, mivel a valamikori milliós nagyságrendű állományaiból 2015.-2016.-ban a populációi drasztikusan lecsökkentek addigi töredékére, de 2022.-ben újra elérték a milliós nagyságot.

A hatalmas állományai miatt voltak a történelem alatt olyanok, akik a nagy tatárantilop vándorlásokat a dél-afrikai csíkos gnúk vándorlásaihoz hasonlították, viszont a kettő között a legnagyobb különbség a kontinens volt. 
Míg a csíkos gnúk Afrikában vándoroltak hatalmas tömegekben, a tatárantilopok az Eurázsiai sztyeppéken.

A jelen időszámításunk kezdetekor élt ókori görög utazó és földrajzi író Sztrabón Szkítia jellegzetes állataként írt róla kolos néven, amelynek mérete a szarvas és kos között van és úgy hitték, hogy az orrán keresztül iszik.

A tatárantilop elterjedési területei egykoron kiterjedtek az eurázsiai szyteppék nagy részére, az ókorban észak-nyugaton a Kárpátok lábaitól, dél-nyugaton a Kaukázustól észak-keleten Mongóliáig, dél-keleten pedig Dzsungáriáig értek. 

Dzsungária egy földrajzi régió Belső-Ázsiában, amelyen a jelenkorban Kína, Mongólia és Kazahsztán osztozik.

Ősleletek alapján feltételezik, hogy a szajga populációk a holocén kor, vagyis a mai földtörténeti kor kezdetekor, nagyjából 12 000 évvel ezelőtt még nyugaton a mai Angliáig, keleten pedig egészen Észak-Szibériáig, Alaszkáig és valószínűleg Kanadáig terjedtek.

A szajga fokozatosan behatolt az Urál térségébe de nem terjeszkedett Dél-Európába. Egy 2010-es tanulmány kimutatta, hogy a késő pleisztocén-holocén óta hirtelen nagy csökkenés következett be a tatárantilop genetikai változatosságában, valószínűleg a populáció szűk keresztmetszete miatt.

Manapság viszont a területei lecsökkentek Kalmükföldre, amely az Oroszországi Föderáció egyik köztársasága, az ugyancsak Oroszországi Föderáció Asztraháni régiójára, Kazahsztán egyes zónáira és Üzbegisztán nyugati részére valamint Mongólia nyugati részén egy kis területre. Kínából a múlt század második felében pusztult ki.

A kazahsztáni populációk egy része telente elvándorol Üzbegisztánig, sőt akár Türkmenisztánig.

Tehát, ha a mostani területei a valamikori területeinek nagyjából 10%-át teszik ki, és ezen jelen pillanatban körülbelül egymillió felnőtt egyed él, akkor elképzelhető, hogy mekkora csordák vándorolhattak az ókorban a sztyeppén.

A fajt a tudomány számára előszőr Carolus Linnaeus írta le 1766.-ban Capra tatarica néven, a Systema Naturae 12. kiadásában és a kecskeformák alcsaládjába sorolta, de 1843.-ban Joh Edwards Gray átnevezte Saiga tataricara.

1945.-ben George Gaylord Simpson amerikai paleontológus átsorolta egy külön nemzetségbe Saigini néven, de meghagyta a kecskeformák alcsaládjában, amelybe bekerült a tibeti antilop is. 

Az 1990.-es években a tudósok filogenetikai vizsgálatok alapján rájöttek, hogy a tibeti antilop közelebb áll a kecskeformákhoz, viszont a szajga az antilopformákkal van rokonságban.

Két alfaját ismerik el, de vannak olyan tudósok is, akik a két alfajt külön fajnak tekintik.

Az nominális a Linnaeus által leírt alfaj, amely jelenkori elterjedési területe az Orosz Föderáció, Kazahsztán és Uzbegisztán egyes részeire terjed ki.

A másik alfaj kizárólag Mongóliában él, neve Saiga tatarica mongolica és ezt egyesek a valamikori pleisztocén korban élt Saiga borealis reliktum populációinak tekintik, vagyis külön fajnak.

2013.-ban a Cambridge Egyetem kutatói nukleáris és mitokondriális DNS vizsgálatokat végeztek és megállapították, hogy az antilopok alcsaládján belül a szajga az Antidorcas vagyis a vándorgazella és a zsiráfnyakú gazella, másnéven gerenuk testvérkládja.

A tatárantilopról minden alkalommal a Csillagok Háborújának kocsmáiban megjelenő érdekes kinézetű lények jutnak eszembe. Olyan, mintha az épp csempészüzletet kötő Han Solo-t keresnénk a kocsmában, közben meg átsurranunk pár épp koccintani készülő humanoid szajga között.

Nagy fején ormányszerű orra hatalmas, orrlyukai lefele nyílnak.
A párzási időben a hím szakállt növeszt a nyakára, orrát felfújja így méginkább ormányszerűnek néz ki.

Az állat hossza 100-146 centiméter közötti, 6-13 centi közötti farkával toldva.
Marmagassága 60 - 80 centiméter, súlya pedig 21 és 69 kilogramm között lehet.

A szexuális dimorfizmus egyik jele, hogy a bakok nagyobbak, mint a tehenek.

Nyári szőrzetük a sárgától a vörösig terjed és gyapjas, a mongóliai alfaj esetében akár homokszínű is lehet, hossza pedig 18-30 centi közötti.

A téli szőrzetük hosszabb és tömött, 40-től 70 centiméter közöttire nő testük minden részén, színűk pedig halvány, szürkésbarna.

Hasuk általában fehér, vékony lábukon két szív alakú patás ujj van, ezekkel a vékony lábakkal futás közben akár a 80 km/órás sebességet is elérhetik.

Évente kétszer vedlenek, egyszer tavasszal április-májusban, a másik vedlés pedig októbertől december elejéig tart. 

A szexuális dimorfizmus a szarvak esetében is megmutatkozik, mivel szarva csak a baknak van, illetve ami meglepő, de nagy ritkán egy-egy nősténynek is nőhet szarva.

A szarvon 8 és 20 közötti gyűrű található, hátrafele hajlik és átlátszó borostyánszínű.
A nominális alfaj szarvának hossza 25 - 33 centiméter között terjed, míg a mongóliai alfaj esetében maximum 22 centis lehet.

További érdekességeket hallhatsz az alábbi videóban:

🐐Állatbemutató #153 | Tatárantilop - Szkítia antilopja

Az ajakos medve.

Rudyard Kipling novellagyűjteményét, a Dzsungel Könyvét, akkor a benne szereplő medve, egyes elképzelések szerint nem barnamedve volt, hanem ajakos medve.

Kipling a legtöbb információt India állatvilágáról Robert Armitage Sterndale naturalistától kapta, aki később az Atlanti Óceánon levő Szent-Ilona sziget kormányzója lett.

Ezen kívűl a hindi nyelvben, amely nyugati nyelvjárása a pakisztáni urdu nyelv, több medvefajra is használták a bhalu elnevezést, de az ajakos medve esetében sok indiai nyelvben használnak bhaluhoz hasonló elnevezést mind a mai napig.

Ugyanakkor az ajakos medve angol neve pedig Sloth Bear, vagyis lajhármedve, és hát Balu, a medve szeretett lazulni. És még sok más információ is ezt sugallja.

A fajt a tudomány számára elsőnek a brit botanikus és zoológus George Kearsley Shaw írta le 1791.-ben, akkor még Bradypus ursinus néven.

1793.-ban a német orvos és naturalista Friedrich Albrecht Anton Meyer átnevezte Melursus lybius-ra, de sokáig nem tarthatta meg ezt a nevét sem, mivel 1817.-ben a francia zoológus Henri Marie Ducrotay de Blainville átnevezte Ursus labiatus-ra a hosszú ajkai miatt.

Viselte még a Prochilus hirsutus, a Chondrorhynchus hirsutus, és az Ursus longirostris nevet is, de mára, egyelőre, megmaradt a Melursus ursinus tudományos néven.

Azonkívűl az eredeti hindi nevét, a bhalu-t még mindig tartja, habár az Indiában használt rengeteg nyelv között akad még más megnevezése is, gyanítom, mind régebbi, mint a tudományos neve.

A nominális alfaj, amelyet Shaw írt le a kontinentális alfaj, és ez a legelterjedtebb medvefaj Indiában.

A Himalájától délre eső dombos, erdős területeken fordul elő, és akár szavannákon is, nyugaton Pandzsábtól a keleti Arunácsal Prádesig, Nepálban a déli részekre korlátozódik, és hiányzik az indiai Pandzsábtól északra fekvő magas hegyekből, amelyek Dzsammu és Kasmír, valamint Himácsal Prádes területein vannak.

Nyugaton az elterjedési területeit megállítják a radzsisztáni sivatagok és az Ábú-hegy, délen pedig a Dekkán fensík széles erdőtlen részeiről is hiányzik, de azonkívűl mindenhol megtalálható.

Bangladeshből kipusztult, Bhután területein pedig már nem ismert a helyzete, de valószínűsítik, hogy ott is kipusztult.

A másik alfaja a Srí-Lanka-i ajakos medve, a Melurus ursinus inornatus, és ez kizárólag Srí-Lanka szigetén fordul elő.

A századfordulón még Srí Lanka egész területén előfordult, de a hegyvidéki erdők széles körű tea- és kávéültetvényekké történő átalakítása miatt ma már az északi és keleti alföldekre korlátozódik.

Az ajakos medve a medvefélék között közepes termetűnek számít. 
A nemek közötti dimorfizmus a méretben mutatkozik meg.

A nőstények átlagosan 55 és 105 kg között vannak, de elérhetik akár a 124 kilogrammot is, míg a hímek átlagosan 80 és 145 kg közöttiek, de elérhetik a 192 kilogrammot.

Egy kutatás által a Nepálban mért nőstények átlag súlya 95 kilogramm volt, míg a hímeké 114 kilogramm, míg Indiában enyhén kisebbek voltak a medvék, a nőstények 93,2 kilogramm átlaggal és a hímek 83,3 átlagos kilogrammal voltak feljegyezve, ugyanakkor a kisebb Srí-Lanka-i alfajt átlagosan 68,2 kilós nőstényekkel, és 104,5 kilogrammos hímekkel regisztrálták. 

Tehát, a Srí-Lanka-i alfaj esetében nagyobb mértékű a méreti különbség a nemek között.

Az ajakos medve marmagassága 60 és 92 centiméter közötti és testhossza 1,4 - 1,9 méter közötti.

Bundája fekete, egyes egyedeknél rozsdásbarna vagy sötétbarna, bozontos és ápolatlan, borbélyhoz nem jár, és szőre a vállai között és a nyakon különösen hosszú, elérheti a 30 centimétert is, viszont hasára és lábszáraira már nem jutott elég szőr, emiatt szinte csupaszok. 

A szexuális dimorfizmus egy másik jele, a méretbeli különbségek mellett, hogy a nőstényeknél nagyobb a vállaik közötti szőrzet.

A mellrészén patkó alakú krémfehér színű folt látható, de ez a folt hiányozhat a Srí-Lanka-i alfaj esetében.
Ez a mellkasi folt megtalálható más ázsiai fekete színű medvéknél, például a 20. részben bemutatott maláj medve azaz napmedve esetében és a 21. részben bemutatott örvös medvénél.

Ennek a létezését azzal magyarázzák, hogy a tigris elrettentésére van, mivel mindhárom medvefaj, amelynek ilyen mellkasi foltja van, tigrisekkel osztja meg a területeit. Ugyanakkor, a tigris nem támadja meg a medvét, amennyiben a medbe szembe van vele fordulva, vagy tudatában van a tigris jelenlétének.

Látása és hallása gyenge, de szaglása kitűnő.

Alsó ajkai hosszúak, ezekről kapta magyar nevét, felülről pedig hiányoznak a metszőfogai, így nagy mennyiségű rovart tud egyszerre felnyalni.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót:

🐻Állatbemutató #152 | Ajakos medve - Ettél már medvekenyeret?