Főoldal

A homoki macska, vagy más néven margaritamacska a köves és homokos sivatagok lakója, vízforrásokban ritka helyeken él. 

A sík vagy dombos terepet kedveli, gyér növényzettel vagy apró bokrokkal. Elkerüli a csupasz és változó homokdűnéket, ahol kevés zsákmány áll rendelkezésre.

Elterjedési területei Üzbegisztántól Észak-Afrika legnyugatibb részéig, Marokkóig terjed, de nem egybefüggő területen, hanem elszórtan található meg. 

Bizonyított populációi vannak Nyugat-Ázsiában Üzbegisztánban, Iránban, Kuwaitban, Irakban, Szíriában, az ugyancsak Nyugat-Ázsiához tartozó Arab félszigeten Szaúd-Arábiában, Ománban és az Egyesült Arab Emírségekben, nyugaton pedig Észak-Afrikában Csád, Niger, Mali, Algéria, Mauritánia és Marokkó területein.

Feltételezetten ennél nagyobb területeken is megtalálható.

Tudományos neve Felis margarita, amelyet 1858.-ban kapott az első leírójától, aki a francia katona és természettudós Victor Loche volt. Loche egy szaharai expedíció idején írta le a fajt a Francia fennhatóság alá tartozó Algériában, és tiszteletből az expedíció vezetője, Jean Auguste Margueritte francia tábornok után nevezte el.

Régebben a nominális alfajon kívűl elismertek még 5 alfajt.

Az elsőt külön fajként az orosz tudós, zoológus Sergey Ivanovich Ognev írta le 1926.-ban Eremaelurus thinobius néven, a Türkmenisztán Kara-kum vagy Gara Gum sivatagának keleti részében talált példány alapján. 

Ezt az angol Reginald Innes Pocock eleinte még ugyancsak külön fajként ismerte el 1938.-ban, de később áthelyezte a Felis nembe Felis thinobius néven, majd később átkerült a homoki macska alfajai közé.

A másodikat, a meinertzhageni alfajt ugyancsak Pocock írta le 1938.-ban egy algériai bőr alapján.

A harmadikat aïrensis névvel megit csak Pocock írta le, azt is 1938.-ban egy 1937.-ben befogott nőstény alapján, amelyet a nigeri Aïr hegyvidéken fogtak be.

A negyediket scheffeli néven a német zoológus Helmut Hemmer írta le 1974.-ben a pakisztáni Nushki sivatagban befogott hét macska alapján.

A harrisoni alfajt Hemmer, Colin Groves és Peter Grubb írták le 1976.-ban egy bőr és koponya alapján, amelyet 1967.-ben fogtak be az ománi Rab-el-Háli sivatagban.

Ezeket az alfajokat újraosztották-szorozták 1974.-ben és 2005.-ben is, és a legfrisebb, 2017.-beli szakértői csoport csak két alfajt ismert el, vagyis az összes afrikai alfajt egybevonta a Loche által leírt Felis margarita margarita nominális alfaj alá, míg az összes ázsiai alfajt, beleértve az Arab-félszigeten élőket is, összevonta az Ognev által leírt thinobius alá Felis margarita thinobia névvel.

A homoki macskának a lábai rövidek, a farka viszonylag hosszú, 23 - 31 centiméter közötti. Marmagassága 24 - 36 centiméter között van, súlya 1,5 - 3,4 kilogramm között, hossza pedig 39 - 52 centiméter közötti lehet.

A fülei a fej oldalán helyezkednek el, emiatt a feje szélesnek és laposnak tűnik, így nem látszanak ki, miközben a macska a zsákmányára leselkedik egy szikla mögül.
  
Bundája homokszínű, a nyakán, a hasán és a fejének alsó részén világosabb a szőre, a szemei külső sarkából pedig vöröses vonal fut végig a fül alsó részéig.

Lábain sötét sávok  láthatók, farkán két-három sötét gyűrű, a hegye pedig fekete, de mindezek egyedenként változhatnak, vagy akár hiányozhatnak is. Van olyan, amelyiken nincs sem folt, sem csík, van olyan, amelyiken mindkettő van.

Nagy zöldessárga szemei körül fehér karikák vannak, az orra feketés, a bajusza fehér és akár 8 cm hosszú is lehet. A fülei hegye ugyancsak fekete és nagy fülei miatt a hallása sokkal jobb, mint a házimacskáé. Nagy füleinek a hőszabályozásban is szerepe van és a homok alatti mozgást is meghallja velük.

Közép-Ázsiában a bundájának szőrszálai elérhetik az 51 milimétert is, a karmai a mellső lábain rövidek és élesek, a hátsón pedig tompák. A lábujjai közül hosszú szőrök nőnek ki, amelyek a talpán egy szőrpamacsot hoznak létre, amely védi a homok forróságától, és ezek miatt a nyomait is nehéz azonosítani.

Magányos állat, csak a szaporodási időszakban találkozik az ellenkező nem képviselőivel, majd néhány hét után búcsút int azoknak is. Kivéve persze a nőstényeket, amikor utódokat nevelnek.

Párkeresés közben éles, rövid, reszelő hangokat ad ki. Hangjai nagyon hasonlítanak a házimacska által kiadott hangokhoz, ugyanakkor kommunikációra használja a vizelettel jelölést, valamint egyéb illatjelzéseket és karmolásnyomokat. A házimacskához hasonlóan, székletét homokba kaparja.

A talajhoz közel lapulva gyorsan mozog, időnként ugrásokkal tarkítva a haladást. Képes hirtelen irányváltásra és az óránkénti 30 - 40 kilométeres futásra.

Nyáron a hőség miatt inkább éjszaka vadászik, télen viszont az éjszakai hideg miatt inkább nappal szerzi be a betevő falatokat.

Amikor nem vadászik, akkor általában 1,5 méter mély üregekben pihen, amelyeknek általában egy bejáratuk van, de megfigyelték már több bejárattal rendelkező üregekben is. Attól függ, mely állatok által ásott üregben éjszakázik, mivel ha teheti, inkább más állatok által ásott üregekbe telepedik be. Ez lehet akár rókalyuk is. Egy üreget több homoki macska is használhat, de sosem egyidőben.

2018.-ban a marokkói Szaharában több homoki macskát is megfigyeltek, amint sivatagi hollók ernyőakáciák ágain levő fészkeiben pihentek.

Vadászterületük a megfigyelések szerint 13 és 35 négyzetkilométer között változhat.

A homoki macska tápláléka igen változatos és ennek összetétele élőhely függő. 
Táplálékát gyíkok, rágcsálók és kisebb madarak teszik ki, amelyeket álmukban lep meg, és a mérgeskígyók is ide tartoznak.

A homoki macska az egyetlen macskaféle, amely kizárólag sivatagban él.

A bundája olyan sűrű, hogy a kígyók méregfoga nem tud áthatolni rajta. Egyetlen sebezhető pontja az orra.

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót!

🐈Állatbemutató #146 | Homoki macska - Viperák réme!

A csimpánz tudományos neve Pan troglodytes, és a Pan paniscussal, vagyis a bonobókkal közösen alkotják a Pan, vagyis a Csimpánz nemet.

A Pan nemzetségi név az ókori görög természetisten, Pán nevéből származik. De hogyan jutottak oda, hogy Pánról nevezzék egy a csimpánzok nemzetségét? A 18. században elterjedt angol chimpanzee megnevezésből kivették a középső PAN részt, és így kötötték az ógörög Pán istenhez. Maga az angol chimpanzee elnevezés pedig a közép-afrikai csiluba nyelv "kivili csimpenze" szavaiból ered, amelynek a jelentése "gúnyember".

A többi nyelv is az angolból vette át az elnevezést, magyarul pedig különösen talál rá, ugyanis a csimpánz csimpaszkodik. Félreértés ne essék, a csimpaszkodik szó nem az angol csimpánzból ered, és nem is a csiluba nyelvből.

A Troglodytes görögül „barlanglakót” jelent, és a német orvos, természettudós, fiziológus és antropológus Johann Friedrich Blumenbach alkotta meg az 1779.-ben megjelent művében, aminek a neve "Handbuch der Naturgeschichte" azaz "Természettörténeti kézikönyv".

A közönséges csimpánznak négy alfaja van.
A Blumenbach által leírt nominális alfaj a Közép-afrikai csimpánz, a Pan troglodytes troglodytes, vagy régies nevén cségó, amelynek a becslések szerint körülbelül 140 000 egyede él szabadon Kamerun, Gabon és a Kongói Köztársaság területén. Persze különböző becslések nagyon eltérnek egymástól. 

A kelet-nigériai csimpánz tudományos neve a vellerosus, de elliotinak is írják. Elterjedési területe a nigériai-kameruni határ mentén van, a populáció mérete pedig 6 000 és 9 000 között van. Vellerosus névvel 1862.-ben írta le a brit zoológus John Edward Gray, míg ellioti névvel 1914.-ben a német zoológus Paul Matschie.

A kelet-afrikai csimpánz, a Pan troglodytes schweinfurthii, amit az olasz zoológus és antropológus Enrico Hillyer Giglioli írt le 1872.-ben. 

Ennek a populációi a Közép-afrikai Köztársaságban, Dél-Szudánban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Ugandában, Ruandában, Burundiban és Tanzániában találhatók meg. 
 
Ezt az alfajt alaposan tanulmányozta a híres primatológus csimpánz kutató Dr. Jane Goodall, ugyanakkor az Ausztrál-Brit Colin Groves szerint ennek a déli és északi populációit külön alfajokként kellene kezelni.

Ebben az esetben az északi populációk maradnának a schweinfurthii névvel, míg a délieket marungensis névvel illetnék.
A becslések szerint 180 000 és 256 000 közötti a vadon élő populációja.

A negyedik jelenleg elismert alfaj a nyugat-akrikai csimpánz, amelyet a német zoológus Ernst Schwarz írt le Pan troglodytes verus névvel 1934.-ben. Vadon élő populációit 52 000 - 53 000 egyedre teszik.

Ez az alfaj Nyugat-Afrikában, főleg Elefántcsontparton, Bissau-Guineában, Guineában, Libériában, Sierra Leonéban él, az utóbbi háromban élnek a legnagyobb populációk.

Apróbb, maradvány más szóval reliktum populációi élnek még Ghánában, Szenegálban, és Maliban.
Régebben megtalálható volt Gambiában, Beninben, Burkina Fasóban és Togoban, viszont ezekből az országokból mára már kihalt.

A tudósok szerint kb félmillió évvel ezelőtt vált el genetikailag más csimpánz alfajoktól.

Mint minden alfaj, eredetileg trópusi erdőkben éltek, de ezek ritkulása miatt manapság kénytelenek megelégedni másodlagos, mocsár és bambuszerdőkkel is.

Testüket durva fekete szőr borítja, arcuk csupasz, ugyanúgy mint az ujjaik, lábujjaik, kézfejük és a talpuk.

Súlyuk 40-70 kg közötti a hímek esetében, 27 - 50 közötti a nőstények esetében, két lábon állva pedig elérhetik a 150 centimétert is. Ezekkel a méretekkel nagyobbak a rokon bonobóknál.

A nyugat-afrikai csimpánzok viselkedése annyira eltér a közönséges csimpánz többi alfajától, hogy egyesek ajánlották, hogy külön csimpánz fajként tekintsenek rájuk.

Valószínűleg nem véletlenül kapták Schwarztól a verus, vagyis az igaz megnevezést.

További információkért nézd meg az alábbi videót.

🐒🐵Állatbemutató #145 | Nyugat-afrikai csimpánz - Igazi gúnyember!

A fehérkezű gibbon az emberszerűek öregcsaládjába és a gibbonfélék családjába tartoznak, ezen belül pedig a Hylobates nem legismertebb faját képviselik.

A Hylobates nem tagjai napjainkban Dél-Kínában, Burma keleti részén, a Maláj-félsziget nyugati felén, Kambodzsában, Thaiföldön, Jáván, Szumátrán és Borneón élnek.

A fehérkezű gibbon, vagy tudományos nevén a Hylobates lar valamikor Délkelet-Ázsia hatalmas trópusi erdeiben élt Burmától a Maláj-félszigeten át a Nagy-Szunda-szigetekig.

Napjainkban viszont, az erdők megfogyatkozásának köszönhetően a populációi felaprózódtak és több helyen el is tűntek, így manapság Kínában a faj már kipusztult.

A tudomány számára a svéd természettudós, orvos és botanikus Carl von Linné, eredeti latinos nevén Carolus Linnaeus írta le 1771.-ben. Ez a nominális alfaj a maláj-gibbon, a Hylobates lar lar, amelyet Linné még Homo lar néven írt le és a Maláj-félszigeten található meg.

Ezek után 1843.-ban a francia zoológus Isidore Geoffroy Saint-Hilaire írta le a Malajziában, Thajföldön és Mianmárban élő entelloides alfajt.

Ezt követte az 1942.-ben az amerikai zoológus és botanikus Gerrit Smith Miller Jr. által leírt vestitus, azaz szumátrai alfaj, amely élőhelye az Indonéziához tartozó Szumátra sziget, amely a világ hatodik legnagyobb szigete.

1968.-ban a brit-ausztrál származású biológus és antropológus Colin Peter Groves írta le a carpenteri alfajt, amely Thaiföldön, Laoszban és Mianmarban honos és a nevét az amerikai primatológus Clarence Ray Carpenter után kapta.

Primatológus, vagyis főemlősökkel foglalkozó zoológus.

Az ötödik alfajt, a yunnanensist 1986.-ban írta le két kínai tudós, Ma és Wang, és egyesek szerint ez az alfaj megegyezik a carpenteri alfajjal, amit ugyancsak nehéz cáfolni, mivel ez a kínai Jünnan tartományban honos alfaj és feltehetőleg kihalt.

A Természetvédelmi Világszövetség szerint nincs elég adat és meghatározás ahhoz, hogy kihaltnak nyilvánítsák, de mindenképp kritikus a populációk állapota.

A gibbonfajok közül a fehérkezű gibbonok rendelkeznek a legnagyobb észak-déli elterjedési területtel.

Általában dipterokarpusz erdőkben élnek síkvidéktől a dombsági esőerdőkig, vegyes lombhullató bambuszerdőkben vagy akár örökzöld erdőkben, általában 1200 méter magasság alatt.

A fehérkezű gibbon számos más főemlőssel és emberszabásúval osztja meg a területeit, köztük sziamangokkal, orangutánokkal, sapkás gibbonokkal, hulmánokkal, langurokkal, makákókkal és a Szunda-szigeti lajhármakival.

Szőrszíne a feketétől a sötétbarnán keresztül a világosbarna, akár krémszínig terjed. Amint a neve elárulja, a kezei és a lábai fehérek, a fekete szőrtelen arca finom szőrzetű fehér keretben van.

A nemek nem különböztethetőek meg szín szerint, mind a hímek, mind a nőstények lehetnek bármilyen színűek, és méretben is alig térnek el egymástól.

Nappali fán élő faj, átlagosan napi 8 - 9 órát aktívak, napkelte körül hagyják el alvóhelyeiket, és átlagosan 3,4 órával napnyugta előtt mennek vissza az alvóhelyekre.

A gibbonok karjukkal kapaszkodva az ágakon csüngve és hintázva lendítik át magukat egyik fáról a másikra, így haladnak át az erdőn.

Egy lendület akár három métert is jelenthet, egy ugrás pedig akár 9 métert is.

Ekkora lendülettel a fehérkezű gibbon a leggyorsabb a gibbonfélék között, és akár 48 kilométer per órás sebességgel is tud haladni.

Ezt a mozgásmódot segítik a megnyúlt karok, a hosszúkás kezek és az ívelt ujjak, ugyanakkor a rövid lábak.

Emiatt a fehérkezű gibbon végtagarány indexe 129,7, ami az egyik legnagyobb a főemlősök között. A végtagarány index a végtagok hosszainak összehasonlítása főemlősök között.

A Természetvédelmi Világszövetség listája szerint a 2020-as becslések 15 és 20 000 közöttire teszik a populációit, továbbá a Kínai állományt, abban az esetben ha még létezik, maximum 10 egyedre becslik.

Magyarországon a Jászberényi Állat- és Növénykertben, a Nyíregyházi Állatparkban és a Debreceni Állatkertben látható fehérkezű gibbon. 

További érdekességekért nézd meg az alábbi videót!

🐒Állatbemutató #144 | Fehérkezű gibbon - A legismertebb gibbon!

Állatbemutatóim következő része a Seychelle-szigeteki óriásteknősről szól.

Másnéven az Aldabrai óriásteknős a szárazföldi teknősfélék családjába tartozik.

Fennmaradását nagy részben Charles Darwinnak köszönhetjük, aki kérvényezte a faj védelmét.
Maurítiuszra telepítették tenyésztési célból.

Világosbarna páncéljuk 90 - 120 cm átmérőjű.
160-250 kg testsúllyal rendelkezik.

Kiválló úszók, habár nincs úszóhártyája.
Kivételesen hosszú nyaka van, amivel eléri az egy méter magasan elhelyezkedő leveleket is.

A faj alapvetően növényevő.
Fogságban élve gyümölcsöket is elfogyasztanak.

Magányosan és csoportosan is megtalálható a természetben.

20-25 évesen lesznek ivarérettek.
10-25 tojást rak le. A tojások fele terméketlen.
8 hónap múlva kisteknősök bújnak ki.

A fiatal egyedeket tengeri madarak és az emberek álltal behurcolt patkányok elragadják.
A felnőtteket nem veszélyezteti semmi az emberen kívül.

Elérheti a 200 éves kort is.
A legidősebb Adwaita 255 éves volt.

További érdekességekért nézzétek meg az alábbi videót: https://www.youtube.com/watch?v=Ul2Blv5dgQM

Források: www.earthborncreatures.com